Tolvaly Ferenc : El Camino – Az út
A természetes hitnek a természet felettiből kell táplálkoznia.
– Tolvaly Ferenc
Tolvaly Ferenc Tibetben a lélek című regényéről írt jegyzetem végén írtam, hogy annyira megtetszett az író munkássága, hogy beszereztem az egész életművét. Ezennel folytatom, amit megígértem. A második regény, amit bemutatok, szintén egy zarándokútról szól, önéletrajzi elemekkel színezve. Az El Camino – Az út című mű a keresztény világ egyik legfontosabb zarándokútján megtett fizkiai és lelki utat mutatja be, regényes formában.
A hely tehát adott: a Szent Jakab út (Camino de Santiago, El Caminó) már a kelta időkben fontos szerepet töltött be, ugyanis a Tejút szimbóluma volt. Nagy jelentőségre tett szert a keresztény kultúrkörben is, a hagyomány szerint Jakab apostol földi maradványait hajóval szállították Jeruzsálemből, az ottani keresztényüldözések elől Santiago de Compostela-ba. Maradványai a róla elnevezett székesegyházban vannak eltemetve. Jeruzsálem és Róma után a harmadik legfontosabb keresztény zarándokútnak számít.
Több útvonal vezet Európából és Spanyolországból magához a zarándokúthoz, amely Spanyolország északi részén vezet majd’ 800 kilométeren keresztül. 1993-ban az UNESCO Világörökség címet nyerte el, jele a fésűkagyló; évente kb. 300.000 zarándok megy végig rajta. Az útvonalak a spanyolországi Puente la Reina-ban futnak össze. A zarándokút első komolyabb állomása Pamplona, amely város a San Fermín mártír tiszteletére megtartott bikafuttatásokról híres. Ezt minden év július 7. és 14. között tartják meg. Ez azért fontos, mert maga a regény ebben a városban kezdődik.
Már a kezdés is stílusában nagyon hasonló a tibeti zarándokút kötethez: a főhős lelki/exisztenciális válságba kerülve teszi meg a zarándokutat. Ebben az esetben a regény elején tanúi lehetünk a krízis kialakulásának: egy pökhendi, anyagilag nagyon jól elengedett, luxushoz szokott németországi magyar fiatal férfi a világhíres pamplonai bikafuttatáson kíván részt venni, és az első napon részt is vesz rajta. Előtte azonban röviden még találkozik egy német lánnyal – Laurával (ismét ez a név ?!), aki másnap a Szent Jakab zarándokútra indul. Mivel főhősünk érdelődését felkelti a lány és a zarándokútról mondott gondolatai, megígéri neki, hogy kimegy a városkapuhoz, hogy elbúcsúztassa. Erre azonban nem kerülhet sor, mert a délelőtt tartott bikafuttatáson nagyon súlyosan megsérül és csak a csodával határos módon gyógyul fel. Az apáca-nővérek befolyásának is köszönhetően eldönti, hogy megteszi a Szent Jakab zarándokutat. Továbbá emlékezett arra is, amit Laura mondott, hogy ő ismét megteszi majd az utat, s ott lesz Húsvétkor Santiago de Compostela-ban.
Ezzel indul a főhős zarándokútja. A szerző figyelmeztet az Epilógusban, hogy aki egy hangyományos útikönyvet vár el, azt csalódás éri, mert a regény fókusza a spirituális ébredés. Egy csodálatos keverékét kapjuk a következő elemeknek:
falvak, városok, zarándokházak, éttermek, tájegységek, apácákkal, szerzetesekkel való találkozások leírása
misztikusok gondolatai találóan a helyzetnek megfelelően tálalva; Szent Ágoston, Szent Ferenc, Szent Teréz, Hildegard von Bingen
egy inkvizíciótól megcsömörlött XVI. századi pap beszámolói, vele való beszélgetés – Alonso
magának a főhősnek meditatív gondolatai
A szerző az Epilógusban megemlíti, hogy ismerősei, barátai azt javasolták neki, hogy a zarándoklat előtt gyakorolja a járást, órákon keresztül. De amint szerzőnk leírja, sokkal nagyobb segítségére volt egy lelkész barátja jasavlat, miszerint tanulmányozza a keresztény misztikusokat. Ez azért is fontos, mert amint írja: ez az út nem a lábakról szól. Aki zarándokúton jár, a belső utat választja.
Az egyik nagy végkövetkeztetése: ,,Hoszzú időnek kellett eltelnie, amíg elérkeztem az úton azokhoz a pillanatokhoz, amit összeegyeztethetetlen valóságnak nevezek. A szenvedés olyan próbáit kellett kibírnom, mint éltemben addig még soha. Megtanultam, hogy ha el akarom érni a célomat, akkor mindent kikerülhetek, helyettesíthetek, csak a szenvedéssel teli utat nem. ’A szenvedés nélkül nincs boldogság. Boldogság nélkül nincs szeretet. Szeretet nélkül nincs hit. Hit nélkül pedig nincs cél. Maga a hit az út, ami célba juttat’ – mondta egy bencés atya, akivel együtt tettünk meg néhány kilométert. Ma már úgy gondolom, hogy út, szenvedés, fáradtság nélkül célba nem lehet jutni.”
A regény olvasása közben szokásamhoz hűen kijegyzetelt gondolatok itt következnek; ezeket a keresett nő (Laura), a zarándok szerző, az apácák, az inkviziciótól megcsömörlött XVI. századi pap (Alonso), a régmúlt századokban élt misztikusok gondolják, mondják, suttogják, tanácsolják. Az oldalszámok a 2005-ben, a Kortárs Kiadónál megjelent kötetre vonatkoznak. A kijegyzetelt gondolatok mennyisége és szellemi/spirituális minősége is bizonyíték arra, hogy egy rendkívüli könyvet birtokolunk, amely remélhetőleg minél több olvasóhoz eljut. Az itt idézett gondolatok természetesen csak szellemi étvágygerjesztésnek alkalmasak, nem pótolhatják a teljes regény elovasását, amely mint egy nagy folyó hömpölyög és magával ragadja az olvasót.
9. o. Honnan jön a fény, a bölcsesség, a varázs? A hitből fakadó szeretet. Az mit jelent? Többek közt a valódi szabadságot.
32. o. Ha egyetlen célt követsz, mindennél fontosabb hogy az útra figyelj. Mert az út tanít meg arra, hogyan érj célba. Ha odafigyelsz, minden lépéssel gazdagabb leszel. Olyan ez, mint a szex. Ha feloldódsz benne, rájössz, hogy az orgazmus csak előjáték. Így van az életben is. Az úttól függ, hogy sikerül-e elérni céljainkat. Az út, amit választunk és azt, hogy hogyan járjuk. Azt kell keresnünk, amit mindennapjaink elfednek.
38. o. A lét múlandó. Csak az idő állandó.
40. o. Pótolhatatlan és visszafordíthatatlan a múlt.
51. o. Ne menj se lassan, se gyorsan, akkor biztosan célba érsz.
59. o. Soha se indulj hosszú útra egy jóbarát nélkül.
60. o. Soha ne menj az éjszakában, vagy valaki társaságában, akinek a jellemében kételkedsz.
62. o. Kevesek képesek a győzelem terhét elviselni. A legtöbben abban a pillanatban adják fel, amikor érzik, hogy álmuk valóra válhat.
63. o. A legtöbb ember nem akar harcolni a boldogságért, mert nem tudja, hogy mit kezdjen vele, ha végre megszerezte.
68. o. Idejében meghalni nem a sors csapása, hanem megváltás.
73. o. Egy krízisektől sújtott korban az emberek örök értékekbe menekültek. Ezzel szemben a testiséget, az érzékiséget gyanakodva vizsgálták.
74. o. Az istentagadó a legszánalmasab teremtés a világon. Neki még a hitetlen társa sem hisz. Az élet a hitre épül. Minden emberi kapcsolat alapja a bizalom, ami hitre épül. Hit nélkül nincs bizalom.
74-75. o. A természetes hitnek a természet feletti hitből kell táplálkoznia. Egyedül Isten az, akiben nem csalódhatunk. Isten örök. Mi akkor is gyengék vagyunk, amikor a legerősebbnek hisszük magunkat.
79-80. o. Az ember legnagyobb szerensétlensége az, hogy nem tud otthon nyugton ülni. Valami titokzatos erő kiűzi otthonából azért, hogy figyelmét elterelje, és foglalatosságot keressen. Ez állandó nyomorúságából származik. De ösztönösen tudjuk, még akkor is, ha nem gondolunk megérzéseinkre, hogy a boldogság nem a lármában és a rohangászásban rejlik. A csendben, a nyugalomban van a forrása. Ebből a kettősségből származik állandó nyugtalanságunk, ami lelkünk mélyén rejtőzik, és hajt bennünket, hogy a nyugalmat a forgatagban keressük. Elhitetjük magunkkal, hogy a boldogságot úgy érjük el, ha a saját magunk által állított akadályokon túljutunk. Ha legyőztük a nehézségeket, akkor a nyugodt élet kapujában állunk. Így szivárog el életünk. Futó csillagok fényüket szórták rám, olcsó pillanatok kábulatában éltem.
89. o. Az ember egyesíti magában az ég és a föld szellemi erejét: csak benne egyenlítődik ki a világosság és a sötétség. Benne találkozik az istenek szelleme. Ezért az ember a mindenség szíve, próbálom felidézni valamelyik több ezer éves kínai bölcseletet.
94. o. A fény az egyetlen, vallották a tudósok, aminek nem a tömege, mennyisége vagy súlya számít. A fényt isteni megnyilatkozásnak tekintették.
106. o. Csak akkor tudjuk a jövőt elképzelni, ha a múltat előhívjuk emlékezetünk rejtett zegzugaiból. Nem tudom, hogy hol tartok az életemben, mert nem emlékszem hányat ütött eddig.
107. o. Pasolini mester? Bizonyára ő is gyóntató volt. Mert a gyóntatók ismerik a legjobb történetet.
120. o. I. Izabella és II. Ferdinánd megteremtették az egységes katolikus Spanyolországot. Akkoriban olyan sok különböző nép lakozott az ibériai félszigeten, hogy az uralkodók szerint csak az egyház és a hit tarthatta össze őket. Közös nyelv nem volt, ami megkönnyíthette volna törekvésüket. Mohamedánok, zsidók, mindenféle szekták állták útját az egységnek. A főnemesek, a grandok viszálykodásaikkal még szították a széthúzást. Az uralkodó pár az egyházat hívta segítségül. És az egyháznak az inkvizíció volt az elrettentő, véres kardja.
129. o. A legszebb szín a zöld. Tavasszal a rügyek a feltámadást hirdetik. A fák, a bokrok zsenge rügyei az ég felé mutatnak, mintha a halállal dacolnának, a fény után nyúlnának.
130. o. Minél távolabb van valami az időben, annál hajlamosabbak vagyunk csak a jó oldalát látni.
133. o. Az öregek szeretnek minket igazán. Ők már feltétel nélkül szeretnek. Nem akarnak minket megváltoztatni, irányítani. Csak ők fogadnak el olyannak, amilyenek vagyunk.
134. o. Kultúránk alapja a jövő. Az, ami majd egyszer leszünk. Még az evangélium is azt hirdeti, hogy eljön a mennyeknek országa. Tehát a jövő a mindennél szebb ígéret. A múlt katasztrófák sorozata. Háborúk, járványok, pusztítás. A jelen – én tudom, mert a mának élek – sohasem elég.
139. o. Az úton kell járni, és megérinteni azoknak a nyomát, akik évszázadokon keresztül előttem zarándokoltak az úton.
142. o. Dsida Jenő Zarándokút c. verse
145. o. Belorado – a város falain kívül van Szűz Mária temploma. Alonso szerint ez a zarándokút egyik legfontosabb szentélye. [..] Az óriási oltár mintha szét akarná feszíteni a szűkre szabott teret. [..] Mintha az egész szentélyt egy nagy sziklába faragták volna. Szent Jakab két szobra uralja. Alul a jóságos, fáradt zarándoké, fölötte a mindenre elszánt harcosé. Együtt látva a két megjelenítési formát, úgy érzem megértettem valamit a Camino lényegéből: hitből zarándokolni és a hitért harcolni – gondolom.
148. o. Ne hazudj magadnak. Bárkinek, de magadnak soha. Mert akkor Istennek hazudsz, te balga. És ne játssz az emberekkel. Egy ember is ér annyit, mint egy ló.
183. o. Kedves nővér: ,,Legyen bár sok szenvedés a mi osztályrészünk, akár legyen kilátásunk arra, hogy elérjük a forrást, akár le kelljen törnünk a szenvedések súlya alatt és meghalnunk útközben, akár kitartson bátorságunk mindvégig, akár elfogyjon, de ki kell tartanunk még akkor is, ha fejünkre szakad a világ.”
183-184. o. A szépség több, mint a felszín csillogása. A mélyből tör fel. Átüti az évszázadok ködét és a hallgatás bazalttömbjeit. Akár egy vulkán. De a szép magában hordozza a vészjósló feneketlen szakadékot is. Magában hordozza, mint a benzingőz a robbanásveszélyt.
186-188. o. Levél Laurához.
194. o. Agetro Tegas: ,,A kultúra csak akkor ér valamit, ha az életet vizslatja szenvedélyesen. Az élet az örök téma, az a felismerés, amit Mózesnek az égő csipkebokor jelentett. A mindenségen belül az élet, és persze az élet minden formája az, amelyben Isten leginkább megnyilatkozik. A kultúra, a művészet és a tudomány az életnek az a megnyilvánulása, melyben maga az élet is felragyog.”
195. o. Agetro Tegas: ,,Az a gondolkodás, ami nem közvetlen intuícióra támaszkodik, ami mögött nincs ott a vérbő, lüktető, ezerszínű élet, az utópia. Akkor kap el minket, akkor esünk a csapdájába, ha nem érleljük meg magunkban, hanem ellenőrzés nélkül fogadjuk el a szellem eredményeit. Mert azokat igaznak gondolva elfogadjuk a következményeit is.”
204-205. o. Idős apáca: ,,Aki ezt az utat választja, és nem akar megállni rajta, amíg el nem ér a végére, annak azt kötöm a lelkére, hogy a legeltökéltebb szándéka legyen folyton előrehaladni, míg csak el nem éri a célt. Történjék akármi, érje őt bármi. Ezen az úton a léleknek sokat kell szenvednie. Legtöbbet akkor, ha az ördög jellemet és erőt vesz benne észre, s ezért attól fél, hogy előre talál haladni. Sírj csak fiam, sírj nyugodtan.”
207-208. o. Az ember a keze munkáját isteninek nevezi. Önmagunk istenítése az eredendő bűnök egyike. Az önteltségből következik, hogy könnyen átlépünk határainkon, és a nagy egység rendjét, amit Isten hozott létre, megbontjuk. Mert úgy teremtette Isten a világot, hogy mindenre tekintettel van. Oly mértékben felborítottuk a rendet, hogy már hallani lehet az elemek jajveszékelését. Már képtelenek vagyunk a Mesterünk által kijelölt úton járni. Az emberek megakadályoznak minket, mint a malom, mindent a feje tetejére fordítanak. Bűzlünk, mint a pestis, és elenyészünk az igazság utáni éhségünkben. Krisztus erre így válaszol: ,,Azoknak a gyötrelmével foglak benneteket lemosni, akik titeket tisztátalanná tettek.” Ki méltó arra? A szél halott leveleket hoz, és a levegő tele van szennyel, olyannyira, hogy az emberek kis se tudják nyitni a szájukat. ,,A megvakított tömegek istentelen őrjöngésében a zöldellő életerő elhervad. Minden teremtmény felismeri, hogy az Ő akaratából van, csak az ember lázad.” Mit szólna e gondolatok megfogalmazója, Hildegard von Bingen ahhoz, amit ma látna a világban? Kilencszáz év telt el azóta.
211. o. Isten titkainak ez a lényege. A tökéletes műben felismerhető az alkotó. Amit látsz, fényesebb a napnál is. Hibátlan. Nem az érzékszervekre hat, hanem a legbelső énedre, így a lelkeddel látod azt, amit a szemed fel sem foghat.
213-214. o. Santa María de la Regla-székesegyház, a XIII. sz. első éveiben tették le alapkövét: Századok jönnek, századok múlnak, ezek a kövek még mindig itt vannak.
214-215. o. A belső ima nem egyéb, mint benső barátság Istennel, amennyiben gyakran maradunk négyszemközt ő vele, tudván azt, hogy szeret bennünket. Ebben a baráti viszonyban mindig azt gondoljuk, hogy nekünk kell cselekednünk, hogy nekünk kell vezetnünk a beszélgetést. Mintha a találkozás sikere csak tőlünk függne. Urunk taníts meg bennünket, hogy megállapodjunk benned mozdulatlanul, békében.
215. o. Az a csoda, aminek van értelme, nem az, ami értelmetlen.
217. o. Jellegtelen kisvárosba érkezem. Hospital de Obrigo. A XIV-XV. században lovagi tornák helyszíne volt az Obrigo-parti település – hallom hátam mögött a magyar szót. [..] A lovagi tornák, hisszük-e vagy sem, kedves útitársaim, a zarándokok szórakoztatását szolgálták – folytatja a jól táplált, jókedélyűnek látszó útikalauz. - Mert a lovag, mint fogalom, szorosan kötődik a Caminóhoz. Jézus tanítványa, Szent Jakab is úgy tűnik fel mint keresztes lovag. És egy másik meglepetésre is hadd hívjam fel a figyelmet. Az igazi lovag eszményképe talán nem is keresztény, talán ez is mór ideál volt valójában. Keletről érkezett, de nem keresztény, hanem muzulmán értéket mutatott…
219-220. o. Most értettem meg, hogy mit akart mondani Einstein azzal, hogy ,,Gott würfelt nicht” [Isten nem dob kockát]. Amikor olvastam, csupán szellemes fordulatnak tartottam. Innen a Caminóról most úgy értelmezem a tudós gondolatát, hogy nincs véletlen. A világmindenségben minden titokzatos törvényeknek van alávetve. Isten törvényeinek. Mert Isten törvénykezik, nem kockázik. Kísér és felügyel, vigyáz, óv. Igen ám, de esélyt is ad. Az esendő ember maga választ, nem? És a választás, az emberi döntés kétféle is lehet. Jó és rossz. Vajon biztos, hogy Isten nem játszik?
221. o. Túl sokat képzelsz magatokról – mondja Alonso valahol a fejem fölött. – Túl nagynak hiszed a magasságot, ahová felmehetsz, túl mélynek a tengermélyt, ahová ma már alámerülhetsz. Lehet, hogy jobban kötve vagy, te sielő, autózó, repülő, gumikötélen himbálózó ember, mint egy középkori jobbágy. Aki huszonnégy óra alatt bejárta az űrnél messzibb mennyországot és a Mariana-ároknál sokkal mélyebb poklot. [..] - A hívőket a keresztény honvágy nem hagyja nyugton – hallom Alonso válaszát. – A lélek messzire, Isten közelségébe vágyakozik. Ennek misztikus útja a zarándoklás. A búcsújárás kivonulás az otthoni környezetből, ahol minden a földi munkára, feladatokra emlékeztet, szabadulás az emberi vonatkozások kötelékéből, felülemelkedés a megszokott mindennapokon. A lelki magány keresése, a katolikus keresztény lélek színeváltozása.
228. o. Biciklis zarándokok húznak el mellettem. Eddig az úton ugyanannyian voltak, mint gyalogosok. Nagy részük fiatal. Az idősebbek inkább a gyaloglás szabadságát élvezik. Úgy tűnik, hogy az utánam jövő generációk a technikai eszközök oltárán feláldozzák szabadságukat.
229. o. Aki állandóan a szerencse vagy a szerencsétlenség értelmén gondolkodik, hiába tesz meg bármekkora utat, nem jut tovább.
231. o. Testünkben génmanipulációval mindent helyrehozhatunk. De mi lesz a lelkünkkel? Azzal senki sem törődik. Lelkem pusztulásától félek. Két-három évig még szívom magamba megnyomorított lelki világom gőzét. Utána már csak a testem él tovább. Ennek az életnek már nem lesz köze a léthez. Csak a fel-felsejlő remény vigasztal.
233. o. Azt mondják, minél kevesebb a fény, annál vészjóslóbbak az ember gondolatai. Ez igaz.
235. o. Ne az állatoktól félj – hallom Alonso hangját -, hanem az embertől. Legelsősorban önmagadtól!
241. o. Így van ez a be nem teljesült vágyakkal. Miattuk hagyjuk el az utat, aztán céltalanul bolyongunk, és azt sem tudjuk, hol vagyunk.
247-248. o. A lélek ma mintha nem is lenne. Talán éppen ezért kábítószereznek a fiatalok. Mesterségesen akarják feltárni magukban a lélek dimenzióit, gondolom. A huszadik század a lelket nem fogadta el tényként. Sokak számára nem is létezik. A vonyítás megszűnik. Menet közben tapogatom izmaimat. A fájdalom mélyen elbújt bennük. Ott van valahol, de nem tör a felszínre. A Caminón sokkal közvetlenebbül tapasztalom meg a testemet, mint valaha. Rájöttem, hogy a fájdalom jó. Nem úgy, mint egy nemes bor vagy egy fenséges vacsora. A fájdalom szükséges ahhoz, hogy megtapasztaljam önmagam.
249. o. Amikor elkeseredem, Szent Teréz hangját hallom: A lélek nem azáltal halad előre, hogy sokat gondolkozik, hanem azáltal, hogy nagyon szeret. Ha pedig azt kérdezitek tőlem, miképpen lehet megszerezni ezt a szeretetet, azt felelem, hogy a léleknek el kell tökélnie, hogy dolgozni és szenvedni fog Istenért, s meg kell ezt tennie, valahányszor alkalma nyílik rá.
251. o. Metternich életrajza: ,,Ha nem tudod, hová akarsz eljutni, akkor bármely útra lépj is, az mindegyik a semmibe vezet.”
264-265. o. Alonso: ,,… Ami még szomorúbb, ma már a világ így gondolkodik a szentjeinkről is. Pedig ha nem mesebeli figurákként kezelnétek őket, hanem meghallgatnátok az üzenetüket, visszanyerhetnétek valamit azokból a képességeitekből, amiket rég elvesztettetek. Csak ez vezethet ki abból a zsákutcából, amibe az emberiség fejlettnek mondott része egyre nagyobb sebességgel rángatja bele a világot és ezáltal önnönmagát.”
274. o. Azé az út – persze csakis a maga külön-külön is ezer ágbogú, bikaszörnyek ezreivel teli saját útja –, csak azé, aki akarja. És az elég. Akarni kell. Talán nem is kell nagyon. Az is jó, ha mindig kicsit. Az út jó hozzánk: megvár.
279-280. o. Portomarín előtt: Életemben először látom a világot mint teremtést. Napok óta csodálatos tájakon vándorolok. De nem a vizuális élmény hatását érzem, hanem azt, hogy behatolok abba, amit látok. Egyre inkább elmerülök a szépség számomra eddig ismeretlen minőségébe. A szépség, mint jóság az öröm tiszta forrása. Minél tovább megyek a Caminón, annál érzékenyebbek érzékszerveim. A való környezet felébresztette őket. És ez nem hasonlítható a reggeli jogginghoz vagy fogyókúrákhoz. Lelkemben tisztulok.
280. o. A szeretet lényege nem az, hogy mi szeretjük Istent, hanem hogy ő szeret minket. Megismertük a szeretetet, amelyet Isten oltott belénk, és hittünk benne.
Ez egy tökéletes idézet a mű spirituális lezárásához.
Hága, 2026. május 31.
© Mikes International